A szöveg eredetileg a Simpsoncsalad.com oldalra került volna ki, ám oda sajnos nem engedett be a rendszer.
Amint a hiba elmúlik a webnode szervernél,  a szöveg oda is kikerül.

Nem kell megijedni az oldal nem fog átalakulni egyetlen politikai szekértábor promóciós oldalává sem, csupán egy epizódot szeretne a figyelmetekbe ajánlani, amely tudtán kívül reflektál a mai magyar helyzetre. Ez pedig az a tény, hogy kerítésépítéssel szeretnék távol tartani az országba bevándorolni igyekvő embereket.

A 20. évad bármennyire is jól sikerült azért nem az utolsó epizód tehet arról, hogy a készítők méltón tudtál lezárni jubileumi szezonjukat. A Neil Diamond slágeréről megcímzett epizód ugyanis kilóg az évadból. Először is nem vicces, néhány társadalomkritikus poént leszámítva ugyanis nem kapunk semmi kacagtató. Hogy akkor mi marad helyette: Az egyik legjobban kivehető reflexió a soroazt történelmében, amely kiválóan mutat rá korunk egyik nagy kérdésére, vagyis, hogyan kellene döntenünk a gazdasági/politikai menekültekkel szemben.

Az epizód egyik személyes kedvenc kanapé gagemmel indít, amelyben olyan sorozatokat látunk felidéződni, mint a Brady család, a Dick van Dyke Show vagy éppen a Cheers. A történet felütése nagyjából annyi, hogy Ropi kitalálja, hogy új természetes hamburgert dob piacra, amelyhez az árpát a szomszéd városból szállítják. Kiderül, hogy patkányürülék volt az árpában, s így az ogdenvilleiek sorra veszítik el a munkájukat, s kénytelenek áttelepülni Springfieldbe. A városban örömmel fogadják a bevándorlókat, hiszen minden olyan munkát elvállalnak, ami derogál Homeréknak, ám szép lassan a várost megszállják az Ogdenvilleből betelepülők.

A felütés hamar lezajlik, a benne lévő reklámkritika pedig már jól pozícionálja az epizódban látottakat. Számomra egyértelmű, hogy az ogdenvilliei norvég bevándorlók, a mexikói menekültek metaforái. (A springfieldiek lenézik őket, velük végeztetik el a piszkos munkát, külön kultúrájuk van.) A társadalomkritika faktort jól jellemzi, hogy ezek a munkanélküliek bármilyen munkát elvállalnak, már-már megalázó bérekért, pusztán ezért, hogy a családjuknak tudjanak enni, adni. Mikor aztán kezdenek letelepedni, az amerikaiak elkezdik mindenért őket okolni, s elegük lesz abból is, hogy a bevándorlók hozták magukkal az életformájukat is. (Szintén nagyon erős reflexió.)

Meg vagyok győződve arról, hogy aki önként megy el vadászni, katonának, hóhérnak, polgárőrnek, vagy éppen határőrnek az csak azért teszi, hogy utána alkalomadtán lelőhessen valamit/valakit. Az epizód megerősít ebben a kételyemben, hiszen az önkéntes határőrök pusztán sörért, és fegyverért állnak be védeni a várost. (Nagyon is jópofa jeleneteket produkálva.)
Az epizód azért is különleges, mert nem teszi le egyik oldalra sem a garast, és megmutatja a mindkét tábor igazát. (Egyik oldalon a humanitás, másik oldalon pedig az, hogy egy település nem tud fenntartani kétszer annyi embert. És itt jóval többről van szó, mint a South Parkban, vagy az átlag fórumokon, hogy „Elveszik a munkát!” )
A nézőnek magától kell levonnia a konklúziót, ami szerintem annyi, hogy mindenkinek ott van helye, ahol jól érzi magát, s igazából csak az emberség számít. (Hozzáteszem a zárlatnak köze sincs a píszíhez.)

A karakterek közül ezúttal Homer van a főszerepben, s tökéletes, mint szinte mindig, valamint érdekességként meg kell jegyeznem, hogy ez az első epizód, mikor Maggiet az egész család hallja beszélni. A mellékszereplők közül Cleatus, Ropi és meglepő Mr Largo kapott egy-egy jó poént, valamint Moe üzleti érzékéről is képet kaphatunk.

Kiemelném még magyar fordítást, amely bizony több helyen is sántít: Bart táblára írt szövegénél sikerült elrontani egy egész jó szóviccet. (This is Facebook, not Assbook magyarul annyi, mint „Facebook a neve, nem seggkönyv.”) Aztán az epizód eredeti címe „Coming to Homerica”, amely reflektál a 15. évad 20. részében elhangzó Neil Diamond slágerre, (Hozzáteszem az a rész is hasonló témáról szól.) a magyar fordítás szerint „Jövök haza Amerika” a rész címe, amely sajnos túl könnyű reflexiót nyújt. Kedvencem azonban mikor Moe felmutat egy érmét, s azt mondja „Nálam Harold király a fizetőeszköz.” A kedves fordító nyilvánvalóan úgy volt, mint a korábbi magyar köztársasági elnök, aki nem tudta, hogy V. Haraldnak és nem Haroldnak hívják Norvégia királyát. (Hozzáteszem, én azóta is röhögök ezen a poénon.)

Összegezve, jó volt újranéznem ezt az epizódot, mivel úgy emlékeztem, hogy egy közepes minőségű résszel zárták a 20. évadot, ám most rá kellett jönnöm, hogy egy komoly mondanivalóval bíró, és tartalmasan szórakoztató epizódot lehet megtekinteni.

10/7